Egy kérdés, ami annyira sokadrendűnek tűnt a számlákhoz, projecthatáriődkhöz, családiprogramokhoz, párkapcsolati balhékhoz képest, hogy egyszerűen nem is tudott szavakká formálódni, nemhogy valódi kérdéssé. Tegnap este azonban végül összeállt, és rájöttem, mi is a kérdés. Rájöttem, hogy már lassan több éve egyszerűen nem találkozom a saját korosztályommal.
A munkahelyen én vagyok a legfiatalabb, az utcán, a bevásárláskor, a postán, a bankban csupa családos és fontos ember mászkál, komoly üzletembertáskával és üzletemberheccettel, vagy muszájból babakocsit tologat, és bébibüfit törölget. A kocsmában csupda tizenéves prosti meg emós tombol... Hol vagyunk mi? Hol van a mi korosztályunk? Aztán egyszer, amikor zárás elött 10 perccel - nagyjából este 9-kor - estem be az ócsón (értsd: auchan) üzletházba, akkor vállt a helyzet egyértelművé. A mikorosztályunk az, a huszonéves korosztály az, amit jelenleg most mindenki kihasznál.
Ki a fene vásárolna éjjel? A családos fontosember? Dehogy, neki a felesége már reggel bevásárolt. A jólmenő juppiköcsög? Ugyan. Ők közvetlenül squash edzés után, 5 körül már elintézik ezt. Hát akkor ki a fene rothad a munkahelyén, ingyen túlórázva, a munkát igazából elvégezve? Hát mi. A huszonévesek. Most épp rajtunk lenne a sor ugye... És ha én nem akarom? Ha én nem akarok ilyen elgszigetelésben / kizsákmányolásban élni? Így ugyanis villámgyorsan megszabadulunk 10 évtől az életünkből. Olyan gyorsan el tud telni, mint egy pillanat. Aztán persze negyven évesen lehet álmodozni arról, hogy mi mindent tehettünk volna meg, meg gondolhatjuk majd: "ha most lennék huszon éves..."
Akkor egy pillanatra álljunk meg, és érezzük: Mi most vagyunk huszonévesek. Innentől csak öregebbek leszünk, aztán családunk lesz, utána pedig meg fogunk halni. Mi is. Nincs kivétel. Mi is csak egyetlen egyszer vagyunk huszonévesek: most. Biztos, hogy azzal kell tölteni az időnket, amivel töltjük?
